Kovács Kati: „Addig szeretnék énekelni, ameddig élek” Az énekesnő a Nók Lapjának adott interjút 2014-ben.
És én az imént még naivan azt hittem, hogy csupán merő figyelmességből viszi vissza az asztalunktól a két kávéspoharat a pultra. Hát nem! Pillanatokon belül kiderül, sokkal inkább arról van szó, hogy felmérte, ha ott van előttünk két pohár, akkor nem tud igazán felszabadultan beszélni. Ahogyan ő magyaráz, amilyen szertelen hevességgel ad nyomatékot mondandójának, ahhoz bizony meg kell tisztítani a terepet.
Mozdulatai, gesztusai most is éppen annyira szenvedélyesek, mint amikor a pódiumon áll, függetlenül attól, hogy nagyszínpad-e, vagy pedig egy zug valamely vidéki kultúrházban. És fordítva is igaz: a színpadon is éppen olyan személyes, mint amikor itt ülünk egy külvárosi gyártelep büféjében. Lényének talán éppen ez lehet az egyik titka. Ez a hitelesség és őszinteség. Ez a mindent átható szabadság.
Amikor fél évszázada feltűnt azon a bizonyos táncdalfesztiválon, énekelve, hogy „Nem, nem, nem, soha nem, nem, nem!”, az egy generáció lázadásának jelképe lett. Azt fogalmazta meg, addig senki által ki nem fejezett határozottsággal, azt énekelte bele a világba, és utána másként kezdtük látni a világot. Azóta páratlan pályát futott be. A magyar zenei élet ikonja, nemzedékek kedvence lett, dalai emblematikusan kapcsolódnak mindahhoz, ami történt a világnak ezen szegletében az elmúlt fél évszázad során. Fogalommá vált, miközben a legkevésbé sem fogalomszerű. Rakoncátlan,szeszélyes, szabálytalan. Most is késett, eltévedt, rosszkedvűen lépett ki az autóból. Fáradt. Éjszaka jött meg egy fellépésről.
Kovács Kati romantikus dalaiért klikk IDE.
Egy hét alatt, az előbb számoltam ki, 2600 kilométert tettem meg, és közben hétszer léptem fel. Ez talán már sok volt. Most kicsit meg is vagyok zavarodva, úgy érzem. Tegnap késő estig Vásárosnaményban koncerteztünk. Ott volt egy csomó fiatal Kárpátaljáról. Láttam, hogy feszengve állnak körülöttem, ezért mondtam, hogy próbálják ne koncerten érezni magukat, hanem egy bulin, és ha kedvük van, kezdjenek el táncolni! Nem kell hogy protokolláris szabályokhoz kössék magukat! Nem kellett kétszer mondanom! Valakik elkezdték, aztán mintha valami varázsütés érte volna őket, mindenki mosolyogva, felszabadultan táncolt az őszi estében.
Pályád lényege az, hogy felrúgj minden szabályt…
A mesterkéltség, az értelmetlen korlátozás mindig idegesített. Engem a szabályok nem érdekelteksoha különösebben. Sem azért, hogy betartsam, sem azért, hogy ellenük szegüljek. Végeztem a dolgomat. Próbáltam szórakozva szórakoztatni. Hajtott valami belső kíváncsiság, hogy milyen lesz, ha valamit így csinálok, és milyen lesz, ha másként csinálom? Soha nem mérlegeltem, hanem belevágtam. Vagy sikerült, vagy ráfáztam.
Ettől lehetsz szabad ember?
Én nem szoktam megfogalmazni. Ha ez az, akkor élem a szabadságomat, és nem foglalkozom vele. Talán a gyerekességem okán, amiből igazán soha nem tudtam, lehet, hogy nem is akartam kinőni. De az új megismerések vágya mindig izgatott, akár Tokió utcáin bolyogtam, akár többszázadszorra énekelek egy dalt.
Mindig meg is döbbent, hogy miként tudod ennyire mélyen átélve előadni sokadszor is ugyanazt…
Mert ezek jó részéhez mind közöm van, pontosabban belőlem fakadnak. Az én személyes életemből, örömeimből, szomorúságaimból, álmaimból vagy görcseimből, vagy elénekelve váltak sorsom részévé. Amikor hallom, hogy mások is kezdik ezeket énekelni, mai tizen-, huszonévesek, akkor kicsit büszke is vagyok, hogy nocsak, jelentek még valamit számukra is, ugyanakkor meg kicsit szomorú is leszek. Ezek az én érzéseim, emlékeim, ezt más nem tudhatja ugyanúgy átélni!
Klikk a teljes interjúért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése